Sziasztok! Íme itta
következő fejezet, remélem tetszik! Tudom, kicsit később hoztam, mint szoktam,
de nézzétek el nekem! Remélem ezzel a hosszabb résszel kárpótoltalak
benneteket!
Jó olvasást!
BELLA
3. fejezet
Csak húzogatom a
neveket, nyilazgatom az időpontokat, miközben a legnagyobb bénákat nézem, amint
küzdenek, hogy a kegyeimbe és a pompomlánycsapat tagjai közé férkőzhessenek.
Szánalmasak. Oké, ismerem a dolgokat, amikor azt mondják, hogy „ha nem próbálod
meg, akkor sosem tudod, milyen vagy benne”, de ugyan. Ne akarjon valaki
pompomlánynak jelentkezni, ha a bordásfalra is fél felmászni.
- Kééérlek – könyörög
éppen Jade Lowe, hogy adjunk neki még egy esélyt.
- Nézd, sokan vannak
még. Ne nehezítsd meg – próbál szép szóval rá hatni a mellettem ülő barátnőm és
egyben csapattársam is, Zoe.
- Talán majd jövőre –
jegyzi meg a másik oldalamon lévő csapattagom, Leah.
- Erre gyakoroltam
egész évben, nem hiszem el, hogy nem tudtok még egy esélyt adni! Csak egyet!
Bebizonyítom, hogy én vagyok a befutó! - Gúnyosan felhorkantok, majd előrébb
hajolok.
- NEM – nyomatékosítom
a válaszomat. – Az egyetlen tűrhető dolog, amit eddig csináltál, az az volt,
amikor bejöttél az ajtón! Most pedig ugyanezt csináld meg, tipli! – mutatok az
ajtó felé türelmetlenül. – Egy rohadt fekvőtámaszra nem vagy képes, Jade!
Figyelj – engedem le a karomat. – Én nem szoktam így viselkedni, de kihozol a
sodromból. – Fél szemmel látom, ahogy Zoe elmosolyodik az „én nem szoktam így
viselkedni” résznél, de nem szól semmit. – Tudod, hogy hány lány van még vissza
rajtad kívül? Csak a mai napon harminc! És, ha ebből a harmincból csupán egy
olyan van, aki jobb nálad, tárt karokkal várom! – Jade szemébe könnyek gyűlnek,
de nem sajnálom meg. – Elhúznád a beled, kérlek? – kérem nyájas hangon, mire
sarkon fordul és sértetten elhagyja a termet.
- Így sosem fogsz
megjavulni – súgja a fülembe Zoe, hogy Leah ne hallja. Leintem, hogy fogja be,
mert így is mérges vagyok, majd kíváncsian várom a következő „áldozatot”.
Aztán… kitör belőlem a nevetés, amikor egy fiú áll elém. Gesztenyebarna hajú,
cingár gyerek egy irtó gáz szemüvegben, amelyet éppen akkor vesz le, mikor
belép. A fiú zavartan áll, így összeszedem magam. Nem mondom neki, hogy a
pompomLÁNYcsapatba csak és kizárólag LÁNYOK jelentkeznek, kíváncsi vagyok, hogy
mivel készült. Zoe látja az arckifejezésemet, hogy mire készülök, így nagyot
sóhajtva hátradől, ebből pedig Leah is arra követeztet, hogy nem szabad szólni.
- Hogy hívnak? –
kérdezem bájos hangon. Közben észreveszem az ajtóban várakozó Riverst, de nem
foglalkozom vele. El kellene küldenem, azonban nem akarok feleslegesen energiát
fecsérelni rá.
- Tom Dance – felkapom
a tekintetem és nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá. A lányok közben próbálják
visszatartani a nevetésüket mellettem.
- Komolyan úgy hívnak,
hogy Táncos Tom? – nevetek fel, mire aprót bólint. – Remek, Tom! Miért akarsz a
pompomLÁNYcsapatba jelentkezni?
- Úgy érzem, hogy a
tehetségem a tánchoz isteni adomány és erre a nevem is utal. Meg akarom
hódítani a világot a makroszintű részecskék feltalálásával, és a csodálatos
mozgásommal! Utóbbira a nevem is utal – mondja, mintha teljesen egyértelműnek
kellett volna lennie. Én meg nem tudom, hogy nevessek-e vagy inkább sírjak.
- Ez egy… érdekes gondolat
– dicséri meg az eszmei alapot Leah. – Egyéb, amit el szeretnél mondani?
- Vegyetek be –
vigyorog, majd elindítja a zenét.
Nos, „leesik” az állam.
Még soha életemben nem láttam ilyet! Rossz értelemben. A mozgása inkább
hasonlít egy vonagló bálnára. Mégis olyan lelkesen és mosolyogva hagyja abba a
zene végén a mozdulatsort, mintha csak az X factorba jutna be.
- Ez… - kezdi fanyarul
Zoe, de közbevágok.
- Én is ugyanerre
gondoltam, Zoe! Ez csodálatos volt! Nem kérdés, bent vagy! – mondom egyszerre
boldogan és gúnyosan.
- Rendben! Köszönöm,
hogy itt lehettem.
- Mi köszönjük a
fantasztikus produkciót – kiáltom még utána, amint kimegy Rivers mellett az
ajtón. Leah feláll a székéből és bejelent egy tízperces szünetet, majd Zoeval
együtt elmennek inni egy kávét. Szuper. Ismét egy térben kell lennem
Riversszel. Mintha nem lenne majd épp elég az egyébként is együtt töltött idő.
- Mondd, te mindig
ennyit lógsz az embereken? – jegyzem meg unottan.
- Minek nézel te?
Tarzannak? – néz rám úgy, mintha most mondtam volna ki életem legnagyobb
badarságát.
